Rosenberg Margit nekem csak Margit volt.
A Lónyai utca 41-ben lakott. Az első emeleten, a túlsó körfolyosón. Szegényen és szerényen, a művelt és gondolkodó ember első valóságos és hiteles megformálójaként toppant be rajzolódó gyermekkoromba.
Hosszú, őszülő haját a néhány négyzetméternyi melegítő konyhából függönnyel leválasztott sarokban mosta egy fém vájlingban. Fürödni hozzánk járt át, hetente egyszer. Magas, szikár termete, kedves arca hosszú évtizedek óta követ. Szinte követeli, írjam le, miért is akartam feleségül venni. A hatvanas években, amikor ő már túl volt az ötvenen, én pedig éppen kinőttem a Mester utcai óvodából s beléptem a Bakáts téri iskolába. Első barátom volt.
A Körúton, egymás kezét fogva haladtunk. Fekete, fehér, igen, nem. Mit vettél a pénzemen? Ezt játszottuk. Aki a négy szó közül valamelyiket kimondta, az veszített. Ha néha nem figyelt, sokáig kellett kérdezgetnem:
-Margit, nem volt piros a ruhád, sem fekete?
-Hát, egyáltalán.
És ugye szeretnél egyet?
Lehet. - válaszolta.
Akkor persze tovább firtattam.
-Igen?
Észre vette kedvetlenségemet, s rávágta:
-Igen.
Boldog voltam, mert cserélhettünk, s most ő kérdezett, s én válaszoltam. De néhány futamodás után én is engedtem nyerni. Mert rájöttem, csak az az élmény, ha a másik is nyer a játékban, unalmas a folytonos nyerőállás.
Ahogy gyalogoltunk, elértünk a kedvenc órás kirakathoz. A Baross utca előtt, a Bányász Mozitól nem messze álltunk meg. A karórák, s ingák között egy ülő fekete kutya hívta fel magára a figyelmet. Kis iskoláskori olvasási készségemnek megfelelően kibetűztem a tussal szürke kartonlapra írt akkurátus szöveget.
-A kutya szeme a pontos időt mutatja.
S valóban. A kutyus egyik szeme az órákat, a másik a perceket jelezte. Apró fehér festékkel osztotta tizenkét részre az órásmester a baloldali szemet, s másként a jobb oldalit. Nagy találmány volt, mert tényleg le lehetett olvasni róla az aktuális időt. Percekig némán élveztük a látványt. Ma is megállnék ott, ha lenne kirakat, ha lenne kutyus...
Sétáltunk tovább, a Nyugati postája felé. Mindig Air Mail vinyetta díszlett a piros fehér kék szegélyű halványkék borítékon, amit feladni vittünk. Amerikába íródott. Margit barátjához, egy férfi neve alatti címre. Egyszer meg is kérdeztem, ki ő. Nem emlékszem a válaszára. Anyám később elmondta, a név azt a személyt rejthette, akire Margit várt. Mindhalálig.
Sokáig nem tépelődtem a rejtvényen, mert a posta hatalmas hivatali terméből kijőve, pár lépéssel a pályaudvar várójába mentünk át. Az automatához. Kétféle üdítőt vásárolhatott ott a szomjazó utas, jelen esetben jómagam, aki nem is utasként dobtam a gép bendőjébe az érmét. Jaffa és málna. Hol volt akkor még a Fanta, pláne a Cola? A két forintost beleejtettem, nagy pénz volt - hiszen 1 forintért máshol gombóc fagyi is járt - s ömlött a hőn áhított pezsegő folyadék. A két decilitert majdnem mind megittam. A maradékot Margit.
Folytattuk utunkat, immáron hazafelé. Fekete, fehér után jött a szókezdő betűs játék, a barkóba, s sok-sok fejtörő és mesés szójáték.
Margittal élmény volt a kérdés-felelet, a bámészkodás. S hazaérve, a szűk konyhában a pecsenyezsíros kenyér és a tea. Az enyhén fokhagymás szárnyas hús szaft, kis kenyérrel, s az édes, gyümölcsbefőttes tea. Egy szem cseresznye, meggy, ma is érzem, de azt az ízt senki sem tudja idevarázsolni.
Úgy hatodikos lehettem, elköltöztünk a Lónyaiból, messze Kelenföldre. De húsvétkor elvillamosoztam, hogy meglocsoljam Margitot. Ezidőtájt soha nem engedett be senkit. Pedig a fiúk a házban nagy reményeket fűztek a locsolópénz gyűjtéséhez. Sokan több száz forintot is összegyűjthettek. Csöngethettek, az ajtó nem tárult ki előttük, csak előttem, félrehúzta kis konyhaablak vitrázs függönyét, s elfordította a zárban a kulcsot.
-Tudod, senkit sem engedek be. - Beszélgettünk. Végül, a locsolóvers elmondása után, kaptam húsz (!) forintot.
-Margit, tízet visszaadok, mert te szegény vagy.
Átölelt, megpuszilt.
-Szerbusz.
-Szia, Margit.
Utolsó találkozásunk volt. Szomorú szeretettel veszem ma is kezembe a kis ezüst keresztet, amit nős ember koromig ezüst nyakláncomon hordtam. Margittól kaptam. Tőle, aki hittanra is elvitt, ha Anyu megkérte, akit mégsem vettem el feleségül, akinek a sírjára kavicsot tennék, feketét, fehéret.
