Írások

Vitéz Gyuláné, Marika néni

Abban az évben született, amelyben országunk elvesztette területének kétharmadát, 1920-ban. Polgári iskolát végzett, személyiségének kialakulására nagyban hatott az akkori iskolai nemzeti elkötelezett nevelés. Megtoldotta mindezt a négygyermekes kőrös-vidéki család miliője, a református hit mindennapos átélése.

Édesapja, Kemecsi Imre hűséges feleségével a világháború borzalmai, az albániai hadifogság után boldogan tért vissza övéihez, istápolta a katonaéletet megelőzően született gyermekei, Imre és Rozika mellett, újszülött csöppségeit, Marikát és Bertit. Ölébe ültette a piciket, s Arany János, Jókai Mór könyveiből mesélt. Marika és Berti együtt növekedtek, kedvességben és bölcsességben. Olykor ki is kaptak nagy testvéreiktől, hiszen csintalanságokat követtek el, ahogyan a gyermekeknél ez megszokás.

Marika 19 évesen szeretett belé első férjébe, a Nagyszalontáról származó, komoly vagyonnal bíró család jóvágású fiú gyermekébe, Csete Sándorba. A Csete család kezdetben tartózkodott a szegényebb Kemecsi család sarjától, azonban később, Marika kedves és alkalmazkodó természete miatt különösen megszerették.

Férjhez ment. Az esküvőt követően pár hónappal, 1941-ben Csete Sándor bevonult, és soha többé nem tért vissza. Az orosz fronton hősi halált halt. Ám a vitézségi kisezüst vigaszt nem nyújtott a tíz évig özvegyen élő fiatalasszonynak.

Berti öccse is bevonult honvédnak. Ő megfagyott az orosz hómezőkön valahol. Fogságban. Marika e két férfi hiányát halála napjáig érezte, ereklyéiket mostanáig titkon őrizte.

Édesapja nem engedte, hogy a diakonisszák szolgálatát válassza. Inkább abba egyezett bele, hogy sarkadi ismerősök révén Marika néni, a 40-es évek derekán Budapestre kerüljön. A Fadrusz utcában, majd a Lónyai utcában lakott, idős embereket gondozott a Kubányi és Bollmann családnál. E famíliák leszármazottaival halálig tartó őszinte barátságot ápolt.

1952-ben házasságot kötött második férjével.

Vitéz Gyula pincemester első férjének – Sándornak - harckocsizó századbelijeként szolgált az orosz fronton. Ezáltal ismerkedett meg Marika nénivel. A család, egészen pontosan Marika néni bátyja, Imre (Bátyus) hozta őket össze jóval a háború után.

A kis feleség férje szüleit és szajlai rokonait sajátjaiként szerette és tisztelte. Az alföldi tájhoz nem hasonlító Mátra-vidék, Bükkszék környéke mindig lenyűgözte.

Nővére - Rozika - gyermekével, Karcsival sok idő töltött azokban az években. Rajongásig szerette a kisfiút. Kórházban állandó transzfúzióval vért is adott, amikor válságos állapotba került a gyermek. Károly ezért, de nemcsak ezért, hálatelt szívvel fordult feléje egész életében.

1958-ban megszületett gyermeke, Gyuszi. A hatvanas és hetvenes évek hitet próbáló éveiben kiállt keresztény hite mellett, gyermekét reverzális fogadalma szerint római katolikus hittanra és rendszeres vasárnapi misére járatta.

A hetvenes-nyolcvanas években saját kis hétvégi kertjükben palántált, virágokat ápolt, szüretelt és befőzött, családjával, testvéreivel és barátaival sok vidám délutánt töltött. Élvezte a háztartást vezetni, főzni, és kedvelt utazni.

Unokáit szeretettel nevelgette, vigyázott rájuk, ha arra alkalom nyílt. A gyermekekkel együtt játszott, rajzolt és énekelt. Ilyenkor minden más feladatot félretett. 

Második férje elvesztése ismét különösen meggyötörte. Társ nélkül maradt idős korára, bár a magányt, s a betegségek okozta megpróbáltatásokat fia és menye igyekezett enyhíteni.

Ezelőtt tizenöt évvel autó ütötte el. Méhrákot is kapott. Abból csodálatosan kigyógyulván az öregség számos kínja talált még rá. Szenvedését türelemmel viselte. 

Hitét bátran megvallotta. Szeretett szentírást olvasni, zsoltárokat énekelni, amint vidám nótákat is. Verseket bátran szavalt tíz és kilencven éves korában egyaránt. Legkedvesebb könyveit Fekete István írta.

Élete utolsó éveiben televízión nézte az istentiszteleteket. Aztán már csak a déli harangszót volt képes észlelni, fülével követni, s olyankor összefont ujjakkal mondta magában az Úr imáját.

Temetéséről végrendelkezett. Akarata szerint hamvait szétszórjuk. Így kívánta, mert így érezte megosztani testének porait igazságosan, ahogyan szeretetét is szétterítette köztünk. Így ott lehet egyszerre férjével Budafokon s testvérei mellett Pesten, és elszállhatnak hamvai messze-messze keletre, ahol első férje és öccse jeltelen sírban nyugszik. „..a szeretet soha el nem múlik.” 

Életének útja, hitének ereje mindnyájunk számára példamutató. Ő erőt merített kedvenc igéjéből, Pál Aposotol, az Efezusbeliekhez írt levél 4. rész 26. verséből: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen a ti haragotokon;”. Nem is haragudott tartósan soha. Ezért is kedvelték Szerettek hozzá jönni utolsó éveiben is idős barátai, szomszédjai.

Most búcsúzik tőle fia Gyula és menye Marika. 

Unokái és családja: 

• Bori és férje János. Unokái Samuka, Barbika és Illés,
• András és felesége Andrea. Unokái Berta és Aporka.

Unokája Júlia.

Testvérei családja:

• Marika és fia, Attila családja,
• Károly és felesége Ilike, fiuk Zoltán családja,

Menyének 

• édesanyja,

• testvére, lánya és fia családja

Sarkadi rokonai és barátai:

• Unokatestvére fia, Miklós és családja
• Keresztfia, Sándor és családja
• a Baracsi és 
• a Magyari család

Férje szajlai rokonai:

• a Penyaskó,
• a Horúczi,
• a Molnár és 
• a Kántor család

Barátai, és barátainak gyermekei itthon, Norvégiában és Ausztráliában,

ismerősök és szomszédok.

 2017. február

1. Élményekre építő tudásszerzés - Inkluzív pedagógia

A csillaghegyi iskola a Lehel utcában működött. Egyik oldalon a katolikus templom, vele szemben az iskola hirdette az igét. Hittanra a gyerekek a templomba jártak, pontosabban annak oldalsó szárnyába, amit nem államosítottak. 

Egyszer gondoltam, átnézek hittanórára, vajon hogyan viselkednek legszörnyűbb magaviseletű tanulóim odaát. Megtehettem, hiszen Laci bácsit - az idős káplánt - jól ismertem. Tudtam róla, hogy egykor regnumos pap volt. A feloszlatott regnumosok a nehezen nevelhető, akkor még nem „három hásnak” titulált diákokkal foglalkoztak különösen kiemelkedő eredménnyel. Persze ezt az ötvenes évekbeli hatalom nem nézte jó szemmel. Laci bácsi többet volt börtönben, mint a szószéken, bűne az volt a kommunisták tudatalattija szerint, hogy kiváló pedagógus.

Beosonva, a teremben mit látok? Az átlag 2,5 magaviseletű fiúk, mert csak fiúk voltak, ültek a padban, s hallgatták Hevesi Peti felolvasását a Winnetouból. Péter egyébként épp aznap ejtett fejmagasságból egy 5 kg-os öntöttvas súlyt Rózsi néni rajzóráján a festékesvödörbe. A súly az órai vízuális „belállítás” szerepét töltötte be.

Figyelek, s hallom, ahogy a Nagy indiánkönyv kiemelkedő alakját, Old Shatterhandot méltatják, mennyire is volt hű fegyvertársához, és barátságos az elnyomott indiánokkal. 

A hittanóra után mindegyik fiú mehetett egy kört Laci bácsi kismotorjával az igen csekély forgalmú Lehel utcában.

Ekkor, tehát a nyolcvanas évek elején kezdtem érteni mi is az az élményekre építő tudásszerzés.

2. Egy karácsonyhoz köthető sztori

Szintén a csillaghegyi iskolában történt. Borika egészen kislány volt még, kirándulásokra, táborba mindig magunkkal vittük.

Szavam járása volt az osztályban, mikor valamilyen „alig használt” tollat, kissé repedt vonalzót, vagy megrágott radírt találtam, s nem jelentkezett a tulajdonos, hogy na jó, akkor elteszem, s jó lesz Borikának. (Ma is egyébként az infó terem asztalán gyűlnek az ilyen relikviák.)

Osztályomban volt jónéhány, enyhén szólva mozgékony fiú. Szünetbéli helyváltoztatásuk időnként lambériák leválását, szekrényajtók lazulását, olykor a fali táblák földrajzi helyzetének elmozdulását eredményezték. 

A nyolcvanas években nem támogatta az állami nevelés az adventi gyertyagyújtást, kis ajándékok elhelyezését a tanulói padokon, tanári asztalokon karácsony előtt, s így csak szőr mentén lehetett utalni a decemberi várakozás lelki jellegére. 

Mondtam is diákjaimnak, ha meg szeretnének valamivel lepni, akkor az csak valamilyen lélekemelő jó cselekedet lehet.

December közepén kopogtat a tanári ajtaján Tamás és Karcsi, az előzekben felvázolt tanulói kör két oszlopos tagja, s hívnának be az osztályterembe, ha nézném, szépen pótolták lambéria folytonossági hiányait, zárhatóvá tették a szekrényt, s a cserépkályha mögül is kiszedték az aznapi szemetet.

Megköszöntem az adventi szuvenírt, kezet fogtam velük. Mire Tamás egy több hetes, élettelen kakaós zacskót nyújtva felém megszólalt:

• Gyula bácsi! Ezt a szekrény tetejéről szedtük le. Senki nem jelentkezett érte. Jó lesz Borikának.

3. Az egészségügy lehetőségei jobban behatároltak, mint a nevelésé

Huszonkét éves koromban egy súlyos autóbaleset után intenzív osztályra kerültem. Nem tudom másnap, vagy harmadnap, mikor visszanyertem némileg tudatomat, kinyitottam a szemem. Láttam a körülöttem a pittyegő műszereket, a dróton felfüggesztett lábamat, s persze megállapítottam maródi helyzetemet. Egyébként nem emlékeztem semmire, azóta sem tudom, a baleset hogyan történt. (Ez a retrográd amnézia.)

S akkor fölém hajolt egy fehér ruhás, barátságos orvos, akiről később kiderült, hogy az ország legjobb sebészei mellett ő az intenzív osztályvezetője, Ligeti főorvos.

Halkan megszólaltam.

• Doktor úr! Tessék mondani, ha meggyógyulok, hülye leszek?

Mire ő:

• Miért, Gyula, azelőtt hülye volt? Mert itt jobb nem lesz.

Hát, így váltam én tanárrá.

Mustármag, húsz éve

Ha ma elsétálunk a békásmegyeri Mustármag Iskola előtt, bizony nem találunk, még egy piciny táblát sem, amely arról tájékoztatna, hogy ez a magocska húsz éve került termékeny talajba.

Pedig nem mindennapi erőfeszítésbe telt, mire hat év elteltével, 1997 őszén egyházi fenntartásba került az egyesített intézmény. Idén márciusban lesz (volt) húsz éve, hogy Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata döntött, s engedélyezi a négy alsó tagozatos évfolyam indítását. Az országban az egyik első keresztény/keresztyén, azaz nem szocialista ideológiájú általános iskolát.

Évek óta próbálom összefoglalni a húsz esztendővel ezelőtt indított, és a későbbiekben igen ígéretesen bővülő kezdeményezés forgatókönyvét. Nehezen jönnek tollam hegyére a mondatok.

A mai, majdnem azonos nevű - egyházi kezelésű - iskola és óvoda teljesen eltér a kezdeményezők pedagógia irányától, és az akkori vezetési struktúrától. A személyi állomány is átalakult. A tantestület lecserélődött. Az iskola honlapja néhány mondatban azért utal az elődökre.

„A Mustármag Ökumenikus Keresztény Iskolát és Óvodát az 1989 tavaszán alakult Keresztény Iskolabizottság hozta létre. Az iskolabizottság tagjai vállalták, hogy világnézetileg elkötelezett oktatási-nevelési intézményt hoznak létre a III. kerületben. 1990 őszén működni kezdett az Ezüsthegy úton a Mustármag Óvoda; 1991 szeptemberében négy évfolyamon 8 osztállyal elindult az iskola alsó tagozata a Víziorgona u. 1. sz. épületben; 1992 szeptemberében elindult a felső tagozat a Templom u. 5. sz. épületben. 1994-ben kezdődött a gimnáziumi képzés.”

Mivel történetünk adalék az 1989/90-es rendszerváltás áttekintéséhez is, nézzük azért ezt részletesebben!

Az akkori társadalmi vitát, az aláírásgyűjtéssel járó fárasztó munkát és mindennemű szervezési feladatot óbudai keresztény/keresztyén polgárok vitték végig, még az elvtársi rendszerben. Ezzel, abban a forrongó időben, magukra véve annak terhét, hogy egy esetleges visszarendeződés esetén talaj nélküli tanárokká, értelmiségiekké válhatnak.

A polgári iskolai kezdeményezések beindulása, elfogadása és kiteljesedése után a szocializmus évei alatt megfélemlített és sarokba szorított egyházak jószerivel csak a 90-es évek első harmadának végén léphettek fel egy erőteljesebb iskolaalapítási szándékkal. Akkora már „tiszta volt a terep”. A profán, első fecskék pedig, akik a rendszerváltás hajnalától küzdöttek a vallás- és szólásszabadság eszméiért, azok tettei lassan feledésbe merülnek.

Földrajzilag, a teljesség igénye nélkül, Budapesten és környékén létrejövő kezdeményezések 1989-ben a következők:

Ökumenikus Iskola, Pesthidegkút, Békásmegyer, Fót, Monor, Pestszentlőrinc. Később, már kifejezetten egyházi indíttatású Rákoskeresztúr, Angyalföld, Albertfalva, I. kerület.

A hidegkúti, fóti, békásmegyeri, pestszentlőrinci és keresztúri, valóban kifejezetten polgári kezdeményezés volt, annak hosszadalmas kerületi Tanács VB-s, majd az önkormányzati választások után, Polgármesteri Hivatali vitatásával és egyeztetéseivel, zajos és túlfűtött szülői értekezleteivel.

1991-ben összejöttünk igazgatók a Pesthidegkúti iskola igazgatónőjének lakásán, s megegyeztünk néhány közösen megvalósítandó teendőben. Hangsúlyoznám, teljesen függetlenül a hivatalos egyházi irányítástól.

Közös ökumenikus rendezvények, tanári továbbképzések és diák tanulmányi versenyek szervezése indult el ezután. Nagymennyiségű fénykép készült a remek összejövetelekről. Érdemes lenne valahol ezeket publikálni.

Személyes emlékem, hogy különös figyelmet fordítottak az igazgatók arra, nehogy valamelyik iskola kimaradjon a körforgásból. És arra is, hogy mindenütt minden iskola képviselje magát. Szívet-lelket melengető délelőttökön, s délutánokon találkozott ott tanár, diák és szülő. Örömmel idézem fel a hidegkúti ökumenikus találkozót, ahol protestánsok elmélkedtek, a pestszentlőrinci matematika, a békásmegyeri rajz versenyeket, a fóti szavaló versenyeket, s a többi fent említett iskolákban zajlódó teljesen a tanári kar és a szülői közösség általi szervezéseket. Ez volt a magyar vallásos oktatás polgári forradalma.

Az iskolák különböző adottságokkal rendelkeztek. Fenntartói szempontból például megjelent nemcsak az alapítványi, egyesületi, hanem az önkormányzati irányítású iskolaformáció is. A kilencvenes évek derekára azonban szinte kivétel nélkül átkerültek egyházi irányítása alá. Ezt kötelezővé is tették az akkor megjelent törvényi szabályozások.

A teljes átalakulás igazából sajnálatos, mert az oktatás valóban sokszínű, szabad és a szülők által kellően felügyelhető volt. Az óvodák, mert azokról sem szabad megfeledkezni, és iskolák mellett iskolaszékek működtek. Valós tartalommal és formával.

A Mustármag Óvoda és Iskola

1989. tavasza

Lakner Zoltán tanár, a Bp. III. kerület MDF szervezetének kiváló alakítója, az egyik Fórumos összejövetelen beszámolt egy pécsi kezdeményezésről. Elmondása szerint az ottani polgári csoportosulás keresztény iskolát szeretne létrehozni. Mivel az alakuló demokratikus pedagógus szakszervezetből ismertem Zolit, MDF-esként azonnal segítettem egy hasonló elv alapján létrejövő csoportosulás összehozásában. Az óbudai Selyemfonó épületében néhányan összedugtuk a fejünket. Lelkész, pszichológus, egyetemi és általános iskolai tanár, egyetemista. Később jogásszal, óvónővel és nyelvész-matematikussal is bővült körünk. Párthovatartozásunk a liberálistól (Fidesz) egészen a keresztény demokratákig terjedt. Legaktívabbnak az MDF-esek számítottak.

Az aktivistákból létrejött Iskolabizottságban azután hetenként volt megbeszélés.

A társaság egyik része inkább a gyakorlati megvalósulást intézte. A bizottság másik fele az elvi alapokat rakta le. A kör bármely tagja beleszólhatott mindenbe, ahogyan az azokban az években, rendszerváltáskor, igen példamutatóan demokratikus módszerek alapján működött máshol, más új polgári kezdeményezések esetén is.

A templomi megbeszéléseket, összejöveteleket, aláírásgyűjtéseket elindítottuk. Meggyőztük a kerületi egyházi vezetőket is. Számomra viszonylag egyszerű volt papokkal és lelkészekkel szót értenem, hiszen aktív katolikusként majdnem mindegyik kerületi papot ismertem. Ha ismeretlenhez kellett kopogtatnom, Neszmélyi József atya megelőző útravalója és ajánlása biztosan megnyitotta a plébániák ajtaját. Természetesen, nem minden atyafi tárta ki teljesen a kaput.

A reformátusokhoz jó ajánlólevélnek bizonyult, hogy osztályfőnöke voltam a legrégebben helyén levő csillaghegyi lelkész (Deák Zoltán tiszteletes úr) legkisebb gyermekének. Az evangélikusok is segítőkésznek bizonyultak.

Gyűltek az aláírások Az ívek fejléce, aláírói számára, azt az óhajt fejezte ki, miszerint szeretnék gyermeküket keresztény óvodába, iskolába járatni. És ezt, mivel ők állampolgárok és adófizetők, elképzelésüket önkormányzati (tanácsi) támogatással kívánják megvalósíttatni.

Az elvi alapozás szintén szépen haladt.

Három fő kérdésben egyeztünk meg.

Az óvoda és iskola összetételében és szellemében egyaránt ökumenikus lesz. Vonatkozik ez a hittanoktatásra is.

Nevelési elvünk a személyközpontú megközelítést tartja követendőnek.

Végül szerkezetében a nevelési és oktatási intézmény óvodától az érettségiig kívánja végigkalauzolni diákjait (dr. Kotschy Bea).

Ahogyan az lenni szokott, néhány hét is elég volt bizonyos eltorzított nézetek szárba szökkenéséhez. Különösen a helyi potentátok, az iskolák vezetői érezték széküket inogni. Ami már amúgy is kibillent helyéről, hiszen a kommunista párt egyre inkább vissza-visszaszorult politikailag, ők pedig az ideológia vezéregyéniségeinek számítottak. Elkezdődött a hangulatkeltés. Ellen szülői értekezletek és népszabadságos, esti hírlapos újságcikkek borzolták a kedélyeket. Bizony, nem egyszer izzadtunk a pulpituson állva, ahol védeni kellett igazunkat, meg kellett győzni a félrevezetett szülőket. A legfőbb érv az volt ellenünk, hogy vizsgáljuk a családok és tanárok vallási életét, s aki nem megfelelő kirúgjuk a mostani iskolából, ugyanis mi oda akarunk menni Iskolabizottságunkkal, és el akarjuk foglalni az épületet.

Szerencsére nemcsak magunkra támaszkodtunk. Pszichológus barátunk, dr. Török Iván vezetésével létrehoztuk a Cella Trichora Egyesületet. A demokratikus és nemzetileg elkötelezett politikai pártok mellett így civil szerveződést is tudhattunk a hátunk mögött.

1990 tavaszán felemelő érzés volt látni az országgyűlésben több protestáns lelkészt és elkötelezett gyakorló katolikust. Helyi parlamenti képviselőink mellett óriási segítséget nyújtott dr. Salamon László (MDF), országgyűlési alelnök, aki a későbbiekben minden tanév elején rázta meg a csengőt az évnyitó rendezvény, záró és igen kedves akkordjaként.

1990. őszén

Még az első szabad önkormányzati választásokat megelőzően, Mayer Tiborné vezetésével szeptember elsején megkezdhette működését Óvodánk. Épületként egy kihaló ovi felében, periférikus helyen lévő épületrészt kaptunk. Sikeresen megoldottuk a beiratkozást. Az Iskolabizottság számos tagja nap mint nap loholt, beszerzett, szervezett, megszerzett, stb. mindenért, mindenhol mindent. A csapat lelkes tagjai ezután az óvoda Ezüsthegy utcai épületében jöttek össze hétről-hétre. Gőzerővel folyt tovább az iskola szervezése, és példamutatóan kezdett működni hazánk egyik első ökumenikus óvodája. Az óvoda és majdan az iskola Iskolaszéke is elkezdte működését. Betartva az ökumenikus alapelvet, egyharmad-egyharmad arányban katolikus, református és evangélikus delegáció mellett. Iskolaszékünket egy matematikus szülő, Mayer Gyula vezette. Az iskolaszékben helyet foglalt az akkor már önkormányzati képviselővé választott szülő is (Szénási János-MDF)

A helyi képviselőtestületben több iskolabizottsági tagunk szerzett helyet. Lakner Zoltán, örökös tiszteletbeli iskolaszéki elnök, immár a Kormány menekültügyi biztosaként és helyettes államtitkárként igyekezett kezdeményezésünkhöz támogatást nyújtani.

"Mindezek ellenére az iskolai osztályok beindítása akadozott. Tarlós István polgármester mellénk állt, de frakciója, az SZDSZ, s a liberális önkormányzati képviselők jó része elutasítóan lépett fel. Az MSZP-ről már nem is beszélve. Az országos politikában dúlt a törzsi háború. Kormányzati MDF-es támogatottságunk - nem egyszer - akadályozó tényezővé vált.

A polgármesteri hivatal dolgozói között azonban kiváló tanügy igazgatási szakemberre leltünk."* Boros Ferencné nemcsak a tanügyi normatívák kiszámításának eljárásait, hanem a célunk eléréséhez szükséges taktikus kultúrpolitikai lépéseket is felvázolta. Remek ötleteit és tanácsait figyelembe véve kivédtük a testület liberális oldali támadásait, felkészültünk a körmönfont anyagi és szervezési kérdések mögé bújtatott képviselői kérdésekre.

1991. tavaszán

"Húsz esztendeje, március 14-e késő estéjén bekövetkezett a várva várt esemény. Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat többsége jóváhagyta a Mustármag Ökumenikus Keresztény Iskola első négy évfolyamának szeptemberi évkezdését."*

Azon az őszön szerény költségvetési, személyi és tárgyi lehetőségek mellett, párhuzamosan egy-egy osztállyal megkezdődhetett – az ott addig minden példa nélküli - keresztény és ökumenikus tanítás és nevelés.

És ma?

Az óvodát és iskolát megálmodó bizottság munkájáról leszögezhetjük.

Kezdeményezésük kizárólag polgári volt.

Hivatalos egyházi támogatást csak elvileg kaptak a szervezők.

Harcukat a hatályos jogszabályok mellett vívták meg.

Országos és önkormányzati szinten a demokratikus pártok közül a liberálisok nem támogatták a keresztény-keresztyén nevelés megkezdését.

A régi rendszer tanácsi dolgozói közül néhányan támogatták a csoportot.

A szülők, nevelők és lelkészek jelentős része félt fellépni a vallásos nevelés érdekében. Sok volt a megfélemlített.

Számos pedagógus kivárt. Nem segített. Majd amikor észlelhető volt az óvoda és iskola gyökeresedése, kezdték pöffeszkedve felhozni múltjukat, ellenálló magatartásukat a régi rendszerben, származásukat, egyházi neveltetésüket és kapcsolati tőkéjüket a fennálló kormányzattal. E ma is nagyhangú, azóta tanügy igazgatási vagy más szervezeti állásokat betöltő illetőknek hírét sem hallotta a szervező bizottság 1989-90-ben.

Miután a többségében ökumenikus óvodák és iskolák megerősödtek, elindult a „rendszerváltó” hangulat. Gúnyosan mondom, mert az új rendszerváltók az előbb minősített csoportból jöttek. Hangoztatták, ezeket éppen nem Békásmegyeren, hogy kommunista a keresztény iskola vezetője, a tanár, az óvónő, úttörővezető volt az igazgató helyettese, és így tovább. A vádak természetesen hamisak voltak.

Valószínűleg a még működő Szolgálat is szerepet kaphatott az ellentétek szításában.

Szerencsémre 1995-től részt vehettem országosan, óvodákat, iskolákat és középiskolákat felügyelő főelőadói köri tevékenységben. Számos településen vizsgálódhattam, ismerkedhettem az akkor már szűrt szellemiségű nevelési intézmények körülményeiről. A tapasztaltak mindinkább megerősítették bennem meggyőződésemet. Az 1989-90-es lelkes kezdeményezőket túlnyomórészt félreállították, vagy ők maguktól leléptek a színről. Több esetben ez igen méltatlan körülmény között zajlott.

Írásommal remélem sikerül ráirányítanom az érdeklődést a kis békásmegyeri Mustármag történetéhez hasonló esetekre is. A szervezés, indulás és utóélet eseményeinek felvillantása nem volt öncélú. Hangsúlyoznám a húsz évvel ezelőttiek ökumenizmusát, demokratikus szemléletét és kifejezetten szakmai alapokon nyugvó önmeghatározásukat. Nevüket nemcsak a lassan húsz éve működő egységek honlapjain, hanem az iskolák auláinak falán is, de legfőképpen felcseperedő mustármagocskáink szívébe el kellene helyezni!

A keresztény iskola tantestüle (1991):

"Botár Elek, Cserekleyné Szente Ildikó, Hansági Istvánné, Jelinek József, Kerekes Istvánné, Keresztessy Judit, Kovács Viola, Krulikné Piszman Ditta, Misz Erzsébet, Szabó Réka, Buza Tünde, Tarjányi Mária, Tóth Lászlóné (igh.), Újfalussy Miklósné, Vitéz Gyula (ig.), Zászlós Attiláné"*

Budapest, 2011. február 22.

Vitéz Gyula

*Az írás alapján jelent meg A mindennapi.hu felületén 2011. áprilisában V.A. jelzéssel egy újságcikk. Csillagozott és idézett bekezdéseinket ott is megtalálhatják. Így szerzője V.A.

http://mindennapi.hu/cikk/tarsadalom/a-rendszervaltas-hosei-egyhazi-iskola-egyhaz-nelkul/2011-04-30/2929

Wass Albert: Elvész a nyom

Egy elgondolkodtató idézet a könyv elejéről:

"Az emberi világ több kell legyen, mint egy
bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be,
ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy
titkos küldetése, mely Istentől való."

És egy költői kép, szinesztézia:

"A vízesés alatt tutajosok kopácsoltak. Rönköket csúsztattak alá a hegyoldalon
s a hántolt fenyőtörzsek nyers illatát fölhozta a szél a völgyön s meglengette, mint
egy napszítta, aranysárga lobogót."

A hat "csónakos" szereplő jellemzése egészen lenyűgözött. A jellemek, személyiségek kialakulása és fejlődése, majd a végső, de még mindig a változás lehetőségét rejtő állapotának lerajzolása, hazai íróink legjobbjai közé emeli Wass Albertet.

Virulj!

Egy díszkútról, s három szerelemről szeretnék beszélni. A díszkutat[1] 1930-ban emelték. Telcs Ede szobrász és Mészáros Andor építész alkotása. Annak állít emléket, hogy 1846. március 3-án Seilern Crescence (ejtsd "krészansz"), gróf Széchenyi István hitvese ezen a helyen ültette el az első pesti sétatér első platánfáját. A hírhedt Újépület[2] mellett.

„Míg Széchenyi gróf fáradoz a nagy kezdet valósítása körül, azalatt neje Pesten az első fáját ülteti be az új közsétatérnek, mellynek alapítója ugyanazon dicséretes magyar: tett és szó embere. Azon pillanatban midön mártius 3-kán, a’ grófnő a’ platánt ezen szóval: virulj! a’ földbe ülteté mozsárdurrogások rázták meg a léget ’s hangos népörömkiáltozás zendült meg. Minden jelenvolt hölgy, magasrangú, úgy mint polgárosztálybeli megöntözték a helyet és nyalábot."[3]

Hadd emlékeztessek honunk egyik legmagasztosabb szerelmére, Széchenyi és Seilern Crescence osztrák grófnő szenvedélyes kapcsolatára.

Seilern Crescence (Brno-Kiscenk) – (Brno még elő fog fordulni!) 1824-ben szeretett bele Széchenyi Istvánba, de kapcsolatuk nem teljesedhetett ki. Ugyanis Crescence gróf Zichy Károly hites feleségeként csupán plátói vonzalommal fordulhatott az ifjú Széchenyi gróf felé. Széchenyi pedig a köz javára irányította és áldozta minden energiáját. Nemcsak a boldogtalan szerelem okán, hanem a legnagyobb magyar lelkületéhez méltón, a haza iránti olthatatlan vonzalma miatt. Elsőként 1825-ban egy évi teljes jövedelmét áldozta a magyar haza javára, s nem kell folytatni a sort, tudjuk, mi mindent tett még tartalmas életében az országért.

Crescence gr. Zichy Károly felesége már, 7 gyermek anyja volt, miután első férje halálát követően Széchényivel a budai Krisztina krt-i plébánia templomban egybekeltek. Tizenkét év reménytelennek tűnő szerelem után. Két fiúgyermekük is született. Béla és Ödön. Többek között Széchenyi Bélát földrajzi kutatóként, Ödönt az országos tűzoltóság megalapítójaként tartjuk számon.

Crescence pedig haláláig kitartott férje mellett A gróf Döblingi kezelése alatt is.

A Szabadság tér idézte reformkor másik forró szerelme Teleki Blanka és Vasvári Pál között alakult ki.

Vasvári, mint ismert, Petőfi mellett állt, a Tizenkét pont elsődleges megszövegezőjeként. Történész, lánglelkű forradalmár. Húsz évvel volt fiatalabb akkor Teleki Blankánál. Teleki Blanka az erdélyi Teleki család sarjaként szintén a haza oltárán égette lelke nagy áldozatát. Itt a téren hozta létre Teleky Blanka gimnáziumát, ahol Vasvári Pál, a fiatal történelem tanár (történész és filozófus) tanárként munkálkodott. (Itt dolgozott nevelőként Leövey Klára, valamint Teleky Blanka nagynénikéje Brunszvik Teréz, a magyar óvodai pedagógia úttörője.)

A görög katolikus pap fia, Vasvári 1848-49-ben erdélyi ütközetekben harcolt, szabadcsapatokat szervezett, az oláh Avram Iancu martalócai gyilkolták meg 1849-ben, Havasnagyfaluban, a Gyalui havasokban[4]. Magyarországon Tiszavasvári város Vasvári Pál után kapta nevét, megváltozatva az egykori Bűd nevet. Ez volt egyébként Vasvári szülőhelye.

Teleky Blanka, mivel az üldözött honvédeket rejtegette, ezért, az eltiport szabadságharc után Kufstein, Brno váraiban raboskodott 10 évig. Brnoban is leng egy kis nemzetiszín zászló KOPINT felirattal. Öt éve kötöttük az emléktábla alá, ott raboskodott többek közt Kazinczy Ferenc is. Teleky Blanka ma Párizsban a Montparnasse temetőben nyugszik.

De idézzünk fel néhány momentumot Laborfalvi Róza és Jókai Mór szerelméről is, hiszen ők szintén elválaszthatatlanok a reformkortól, a forradalomtól és a szabadságharc emlékétől.

Laborfalvi Róza a Nemzeti Színház páratlan művésze, drámai színésznője volt. És vonzódott lángoló lélekkel a nyolc évvel fiatalabb választottjához, regényirodalmunk páratlan zsenijéhez. 1848. március 15-én Katona József Bánk bán előadása után, a hatalmas tapsviharban, amikor felmentek a fiatalok is (Jókai) a színpadra, ő tűzi ki a saját készítésű kokárdáját Jókai hajtókájára. Erdélyi, pontosabban székely származású. A szabadságharc bukása után, 1850-ben szerez bujkáló, nemzetőr férjének hamis tanúsítványt, hogy bizonyítsa, Jókai Klapka komáromi honvédői közé való volt, így amnesztiára jogosult. Ezzel megmentette szerelme életét.

Harminchárom év múlva, 1883-ban, az 50 éves jubileumán Ferenc József, a kivégzések atyja (!) saját kezűen adja át a királyi kitüntetést. Így vett, kapott (?) a színésznő elégtételt a forradalom és szabadságharc után, a Kiegyezést követően. Ma a Kerepesi temetőben nyugszik. Jókaival negyven évig élt házasságban.

Jókai Mór a XI: század magyar és világirodalmának meghatározó alakja. Csupán annyit jegyzenék meg befejezés képen, hogy 2003-ban kisbolygót neveztek el róla.

A három szerelem és e díszkút mindig emlékeztessen minket az emberek iránti felelősségre, a saját meggyőződésünkért való kiállásra, és a haza iránti kötelességünkre!

[1] A Virulj! díszkút Budepast V. kerületében található a Szabadság téren

[2] Az Újépületben és udvarán végezték ki az 1848-49-es szabadságharc vezetőit, katonáit, ennek állít emléket az egykori épület ÉK-i oldalán a Batthyány örökmécses.

[3] A JELENKOR 1846 évi mártiusi számából

[4] Megjegyzendő, hogy Avram. I. lovas (?) szobra ma Marosvásárhelyen áll. (!?)

1978-ban indult pedagógusi pályám. A Tanárképző Főiskola második nappalis évének elvégése után levelező tagozatra kértem át magam. Mint Tanító I. besorolású napközis nevelő Budafokon kezdhettem meg munkámat, amely leírhatatlan örömmel és elszántsággal töltött el. Néhány hónap múlva egyik korán elhunyt tanító kolléga osztályának tanító feladatát is átvettem, ezáltal délelőtt és délután, váltott műszakban dolgoztam az általános iskola alsó tagozatában (4. o.), valamint napköziztem. Vezetőim rám bízták még az iskola tanulóinak szabadidős tevékenységének koordinálását, valamint a nyári tábor irányításában való részvételt. Folyó főiskolai tanulmányaimat napközis nevelői továbbképzéssel bővítettem.

1981-től a csillaghegyi általános iskolában már, mint diplomás pedagógus matematika szakos tanári állást nyertem el. Ehhez tartozott még életem legszebb nevelői feladataként az osztályfőnöki munka. Ekkor tapasztaltam meg különösen a pedagógusi pálya kihívását, a társadalmi felelősség gondolatát.

Mint matematika tanár szorgalmasan készültem óráimra, esténként nem fárasztó munkaként, hanem szórakozásként tekintettem a rengeteg dolgozat kijavítására. Nem éreztem fáradtságot.

Munkaközösségemtől, kollégáimtól kiváló szakmai útmutatást kaptam. Gelegonya Sándorné matematika munkaközösség vezető nemcsak a tanmeneteink kidolgozásában, hanem a hospitálások levezénylésében, a szakköri, tanulószobai munkában is példamutató irányt határozott meg.

Jobb képességű diákjaim sorra nyerték a Magyar Rádió Törd a fejed című matematikai versenyeit. Aktív szervezője voltam az országos Zrínyi Ilona matematika verseny kiépítésének, kerületi irányításának. Boldogság töltött el, amikor az Árpád Gimnázium matematika osztályában érettségizett tanítványaim meglátogattak, s meséltek élményeikről.

A szociálisan elhanyagolt, szerényebb képességű, vagy organikusan sérült diákjaimat szeretettel neveltem, oktattam. Különösen a napközi és tanulószobai idő volt erre alkalmas. Már ekkor figyelmet fordítottam a differenciált képesség fejlesztésre, a lemaradó diákok hosszabb, kitartóbb és türelmesebb oktatására. Az órai munka szervezésében, az óravázlatok megfogalmazásában hangsúlyt helyeztem a lassabban és gyorsabban haladók közti különbség áthidalására.

A több mint két évtizeddel ezelőtti matematika tanári feladatom értékeléseként megállapíthatom, hogy pedagógiai élményeim megalapozták nevelő-oktató munkám egész további folyamát. Az idősebb kollégák irányomban megnyilvánuló mentori szolgálata, az intézményi és kerületi munkaközösségi napok kölcsönös hospitálásai, óramegbeszélései, a közös tanmenettervezések előre vetítették, formálták a későbbi pályafutásom alapvonásait. Észleltem a gyakorlat körülményességét, az elmélet többnyire rossz interpretálását, a következetes, szerkesztett és szemléletes óratartás technikai hiányosságait. Egyre több hangsúlyt helyeztem ezért például a törtekkel való műveletek gyakorlására. A nyolcadik osztály tematikájában a szöveges feladatok algebrai megoldásának tanításánál a számonkérésre, és egyáltalán, a visszacsatolásra és a megerősítés fontosságára. Mint fiatal tanár remekül oldottam meg a tanórák levezénylését, a perszonális kontaktus megjelenítését, de nem értettem még a diákok középiskolai felvételi eljárásának, továbbtanulási kihívásának fokozott megfelelni akarását, amely a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok megjelenésével egyre inkább súlyosabb terhet jelentett mind a tanuló mind a tanár számára. Később ezzel, mint igazgató szembesültem.

A nyolcvanas évek derekán nagy kihívást és lehetőséget kínált az informatika tudomány fejlődése. Iskolánkban számítástechnika szakkört szerveztem. Bár gépünk csupán néhány volt - saját tulajdonban -, mégis hétről-hétre önfeledten pötyögtettük a Commodore 64 és Spektrum gépeinket. A nyolcvanas évek végén kialakítottam életem első informatika laborját a felsőtagozat pincéjében. Immár iskolai tulajdonú számítógépekkel. (Primo, TV Videoton Computer) Az anyagi forrást hatalmas, évekig tartó papírgyűjtés által teremtettük elő. 1988-ban Dicsérő Oklevélben részesültem, amelyet a kerületi vezetés adott át az egész iskola diáksága előtt. Soha nem felejtem el a hatalmas, szívből jövő tapsot.

Többinformatikai továbbképzésre is jártam.

1991-ben igazgatónak neveztek ki. Új munkahelyre kerültem. Az embert próbáló tanügyi vezetés mellett nem hanyagoltam el szakos tanári munkámat. Új kihívásként alsó tagozatban tanítottam matematikát, 1992-től a megszervezett, felmenő rendszerben indított, felső tagozatban tanítottam. Ekkor már hozzáférhető volt a Windows operációs rendszer és a Word szövegszerkesztő. Így azok tanítására is sor kerülhetett. Az IBM PC XT 286 és 386 típusú gépeket már kerületi forrásokból vásároltuk. Így alakítottuk ki laborunkat. Egyre inkább a számítástechnika tanítása felé fordult érdeklődésem. 1994-ben beiratkoztam az ELTE számítástechnika tanári szakára, majd három év múlva informatika szakos középiskolai tanári diplomát szereztem.

1997-től fogva a szakmai képzés fedte le tanári szakmai munkámat. Először a Kis János Középiskolában, majd a KOPINT-DATORG Szakközépiskolában tanítottam informatikát, képeztem az OKJ-s szakmákban tanuló diákokat. (Multimédia-fejlesztő, szoftverüzemelő, ECDL tanfolyam.) Iskolavezetői feladatom mellett heti 10-20 órában tanítottam programozást és alkalmazói programok adaptálását.

Az informatika kommunikációs robbanás nem ért felkészületlenül. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a KOPINT-DATORG infokommunikációs cég szakembereitől.

Az általam vezetett KOPINT-DATORG Szakközépiskolában már több modern számítógépes tantermet alakíthattam ki pályázati projektekből. A kétezres évek elején szintén pályázati finanszírozás mellett építettük ki az iskola hálózati digitális tananyag rendszerét. Különböző OKJ szakma számítástechnikai tantárgyát tanítottam. Jelenleg idegenforgalmi informatika órákat tartok.

Pályázat útján nyertem el a Belügyminisztérium szakoktatói minősítését. Ezáltal a minisztériumok dolgozóit, kormányzati köztisztviselőit oktathattam egyedi tanfolyamokon és ECDL képzéseken. ECDL vizsgáztatóként a mai napig is dolgozom. Az informatika országos szakmai irányítás pályázatán bekerülhettem a felnőttképzési szakértők közé, majd az országos vizsgáztatási névjegyzékbe is felvettek. Elnökként irányítom az OKJ vizsgabizottságokat. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara minden évben, megbíz informatika szakmai vizsgák bizottsági tagságával. Érettségi elnökként is vállalok vizsgáztatást 2002 óta. Évenként egy vagy két alkalommal vezetem más-más középiskolában az érettségi bizottság munkáját.

Ha informatikai szakos tanári pályámra tekintek, el kell mondanom, egészen egyedi lehetőségekkel, kihívásokkal és problémákkal kellett, s kell megküzdenem. Az általános iskolai tanári éveim során még egy új, misztikus világként tárhattam tanítványaim elé a számítástechnika világát. Mára megfordított a helyzet. Az utóbbi néhány évben, a világháló alapú kommunikáció szinte befogadhatatlan tudományos, szakmai, metodikai kihívások elé állítja a tanárt. Nem elég a hagyományos informatikai sztereotip szöveghasználat, bővíteni kell nemcsak a tudománybeli szakmai alaposságot, hanem a mindennapok digitális világát is be kell hozni a tanórára, a szakmai képzésbe. Az Excel a Word alkalmazások ma már elérhetőek Android alapon, a Windows operációs rendszer telekommunikációs adaptációi diákjaink társasági, családi és érvényesülési, életpályájukat meghatározó, karrier építési kommunikációját befolyásolják. Kitöltik életük túlnyomó részét.

Amint dolgozatom elején említettem, pedagógiai alapvetésem egyik legfőbb pontja az iskolai szereplők közösségteremtésének formálása. Ennek első állomása volt 1978-ban Budafok, ahol is már az első évben önállóan szervezhettem a közösségi életet, a nyári táborokat és a diákság szabadidős tevékenységét. Később Csillaghegyen, az első osztályfőnöki megbízatásom során huszonhárom évesen lelkesen vetettem bele magam a tanulókkal és szülőkkel való együttes közösségteremtő térbe. A családlátogatások, iskolai rendezvények és kirándulások, a nemzeti és egyéb ünnepek, mikulás, anyák napja, mind-mind alkalmasak voltak a pedagógia munka bővítésére és fejlesztésére. A tanulókkal és felnőttekkel közösen tartottunk szülői értekezleteket. Mód nyílt az akkor, a nyolcvanas években még csak megtűrt, Thomas Gordon elvei alapján új módszerek alkalmazására. A TET és PET elméleti alapjait izgalmas volt átültetni a gyakorlatba.

Egyéni adottságaim nagyban segítettek a környezetemmel való kommunikáció fejlesztésében. A hangszeres tudásom, a gitározás, furulyázás és éneklés minden korosztályban előmozdította a személyes kapcsolat kialakítását és szinten tartását. De nemcsak ezt tartottam fontosnak, hanem a személyválogatás nélküli tanár, diák és szülő hármas egységének figyelembe vételét is. Ennek gyümölcse évről-évre visszaköszön, amikor egykori diákjaim körében osztálytalálkozókon idézzük föl a nevelői, osztályfőnöki tevékenység örömteli fázisait a felnövekvő ifjúság, immáron felnőtt szülők, általam alkalmazott nevelési módszereinek továbbfejlesztését.

1989-ben a Keresztény Iskolabizottság keretében kezdtük el lerakni egy új keresztény szellemiségű iskola alapjait, megteremteni a MUSTÁRMAG keresztény iskola pedagógiai programját, az ökumenikus közösségi szellem axiómáit és a személyközpontú megközelítés számunkra befogadható nevelési elveit. Bizottságunk meghatározó tudományos személyiségei, Dr. Kotschy Beáta egyetemi adjunktus és dr. Török Iván pszichológus számos modern elmélettel bővítette neveléstudományi ismereteimet. Megismerhettem a gördülő órarendet, a tizenkét évfolyamos komprehenzív iskola szerkezetét, a közösségi tréningek jelentőségét, a manrézát, és számos, akkor nekem egészen újnak tűnő pedagógiai módszert.

1991-ben Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata a Keresztény Iskolabizottság javaslatára kinevezett a MUSTÁRMAG Ökumenikus Iskola élére. A számos modern nevelési eszme és célkitűzés folyamatirányítójává válhattam.

A tantestületi közös felkészülések, a tanév közbeni tréningek, belső továbbképzések és munkaközösségi munkák koordinálása kihívás volt és hatalmas feladat. Mivel sarokpontnak tartottam, személyesen irányítottam a tantestület és a tanulói közösség határon túli kapcsolatainak alakítását. Erdélyi partnereinkkel közösen pályáztunk, s a nyert támogatásból évenként több alkalommal szerveztük a határon átnyúló szakmai műhelymunkát, és tanulmányi kirándulást, a diákcsereprogram lebonyolítását.

Mindeközben létrehoztam az akkor frissen megalakuló keresztény/keresztyén alapokon létrejövő ökumenikus iskolai kommunikációs hálózatot. Ebben két fontos intézményt tartottam jelentősnek. Az igazgatói összejöveteleket és a tanulmányi versenyek szervezését. Később tantestületi közösségi alkalmakat is koordináltam.

A kilencvenes években több pedagógia műhelynek lehettem részese. A Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia Oktatási Bizottságának általános iskolai főelőadójaként szaktárgyi versenyeket irányítottam, új intézményeket látogattam, fenntartói ellenőrzést végeztem. Nyolc évig tagként dolgoztam Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának Oktatási Bizottságában. Mint települési önkormányzati képviselő a fenntartói tervezés, irányítás és ellenőrzés számos részletébe nyertem betekintést. Fenntartói képviselőként többek között szerepeltem az országos szakszervezetekkel való tárgyalás során. A MUSTÁRMAG Keresztény Iskola igazgatójaként részt vettem Loránd Ferenc és Trencsényi László nevével fémjelzett, komprehenzív, egységes tizenkét évfolyamos iskola, fejlesztő munkájában. 2010 óta szakértőként részt veszek Újbuda Önkormányzat Köznevelési Bizottságának tevékenységében.

1999-től igazgatói munkámat elsősorban a szakképzés szervezése befolyásolja. Számos konferencián, továbbképzésen veszek részt, melyek hozadékaként tervezem az új tanéveket, az innovatív tevékenységeket. A CENTROSZET TISZK TÁMOP nyertes pályázatának keretén belül digitális tananyagot írtam a szakképző iskolák tanulói számára.

Az irányítás minél szakszerűbb elveit a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán próbáltam elsajátítani. Ott 2002-ben szereztem, szóbeli dicséret mellet, jeles rendű diplomát közoktatás vezetői szakon.

Közösségteremtő szándékom a mai napig meghatározza pedagógiámat. Igaz, ma már a virtuális térben is el kell helyezni az iskolai csoportokat, osztályokat és a testületet. Ezért már a kétezres évek elején szorgalmaztam iskolánk honlapjának korszerű és magas szintű programozását. Az utóbbi években mindezt web marketing alapokkal is bővítettük.

A hagyományos közösségi tereket nem hanyagolom el. Elsődleges a tanévnyitó, tanévzáró és a bizonyítványosztó mellett a középiskola iskolanapjának lebonyolítása, a karácsonyi irodalmi és zenés délután megszervezése, a diák és testületi kirándulások irányítása. Mindezek nélkül nem tudom elképzelni igazgatói munkámat.

1978 óta foglalkozom pedagógiával. Mint főiskolai hallgató, kezdő nevelő, szakos tanár, oktató, és két évtizede igazgatói szolgálatot vivő felső vezető megállapíthatom, hogy minden emberekkel kapcsolatos nevelési tényezőnek a kialakítását a folyamatos tanulás, a már meglévő gyakorlat alkalmazása és továbbfejlesztése teszi gazdaggá, értékelhetővé és a mindenkori társadalom számára hasznossá. A mai napig elengedhetetlen számomra a kollégáim óráinak látogatása, a közös pedagógiai problémák feltárása és az egyes diákok tanulási motivációinak szakszerű elemzése. Visszacsatolásként meg kell élni diákjaink élménybeszámolóit. Nem elegendő a pályakövetési kimutatás, az elégedettségi felmérők statisztikája, de nem kizárólagos érvényű az országos és nemzetközi tanulmányi, tanulási mérések áttanulmányozása sem. Mert mindez csupán szakma. A hivatás Exuperyvel kezdődik. „Ami lényeges az a szemnek láthatatlan.” Ugyanis az évtizedek során visszakapott diák reflexiók, szülői levelek, gesztusok, az utcán minket megszólító egykori tanítványok csókolomjai mutatják meg emberi hivatásunk, pedagógusi hitvallásunk eredményességét, tanítói, tanári portfóliónk örök érvényű értékelését.

Az idős tanár, „Ha jár a vidéki városban, gyermekek köszöntik ősz fejét, kicsinyek és nagyok, régi tanítványok, elmúlt életükre emlékezve, lassan leveszik kalapjuk.” (Kosztolányi Dezső)

Így gondolom önértékelésemet harminchat ledolgozott pedagógiai év után.

Mielőtt befordulnánk az Üllöi útra, valamit tisztázzunk.

Magyarnak lenni számomra azt is jelenti, hogy megdobogtatja szívem a magyar olimpiai érem,  bármely hazai sportklub nemzetközi sikere.
A  Fradiért való szurkolás pedig egyértelmű bármely hazai verseny esetén.
Hiszen a Ferencváros ban születtem, ott voltam kisiskolás, a mai napig is tudom az FTC labdarúgó csapat 1968-as összeállítását, természetesen én is Albert Flóriánt tartom minden idők legjobb ferencvárosi csatárának. Igaz, én láthattam is élőben. Csípőre tett kézzel irányított, sérülten, fáradtan is két-három hátvéd követte minden mozdulatát, mert életveszélyes cseleivel, robbantásaival az őrületbe kergette az ellenfelet. Nekem mindörökre Géczy István a Kapus, Novák a hátvéd és Branikovits a góllövő, ha emlékeim közt elmélázva visszaköszönnek a gyermekkori kettős rangadók, a gyermekkori focimeccsek a Közraktár utcai aszfalt pályán. És a zöld -fehér minden zászló látványakor nemcsak a fű és a hó színét jelenti.
Körül jártatom tekintetemet a Gellérthegyről.
Erdélyi, más országbeli túrista barátaimnak a Parlament épülete után a Bakáts téri templomtornyot mutatom elsőként, hozzáfűzve, ott kereszteltek, körülötte a téren sok 56-os hőst temettek el, s ott a suli, ahol a betűvetést tanultam.
A Fradi pálya világító tornyait, melyek számomra az alexandriai fárosz fényei, felszálló repülőgépből is kutatom, mikor láthatom újra szeretett fővárosomat, benne az egykori bérházat a Lónyaiban, ahol Béla bácsi lakott, ,öreg barátom 1960-as évekből, amikor óvodástáskával sétáltam kézenfogva édesanyámmal a Mester utcában. Később tudtam meg, társbérlőnk, Béla bácsi gazdag család gyermeke volt, s a Pál utcai fiúk ellenfele, valóságos vörösinges, Ács Feri társa.
Akkor a Ferencvárosban, a Lónyaiban lakott Rosenberg Margit néni is, első, nagyon (!) ifjúkori szerelmem, igaz hatvan évnyi korkülönbséggel. Már felsőtagozatos és más kerületi lettem, mikor egy elkapott párbeszédből tudomásomra jutott, Margit néni kleptomániás volt.
Az ötvenhatosok sírjai, a látszólagos ellenfél vörösinges baráti közelsége, a nem épp bolsevik eredetű lopásos szenvedély hölgy hordozója, bizony ez mind mind a lélekben felcseperedő kis fradista személyiség fejlődésének mozgató rugói. Az Üllői úti focisták pedig a ráadás. Felépítmény ifjúkorom elméjén. De mélyen, egészen mélyen.

Cseh Tamás is ma lenne hetven éves. A magyar kultúra napján, Kölcsey halhatatlan remekműve, himnuszunk születésének évfordulóján.

A reformkori ódával egy kelenföldi iskolában ismerkedtem meg. Kerekes Mária néni tanította

Amikor bejött az osztályba, bármelyik időpontra esett is a magyar óra, az osztály feszes vigyázzban állt. Ha verset adott házi feladatnak, olyankor „kő kövön óra" volt". Így neveztük, gondolom, nem kell megmagyarázni, miért. Szóval szálfaegyenesen álltunk, Mária néni intett, s mi elkezdtük szavalni a verset. Járkálni kezdett, figyelte, ki mondja artikuláltan, hangosan. Ha igényeinek megfelelt a felelet, leülhettünk. Néhány perc múlva már csak egy-két diák állt. Ez hatodikban történt. Hetedik-nyolcadik osztályban már mindannyian fújtuk a verseket, eszünkbe nem jutott a bliccelés. Tíz percen belül mindenki ült.

Ezért tehát a Himnusz összes versszakát tudom, amint osztálytársaim is, ha mérnökök, ha hajóskapitányok, de ha lakatosok vagy varrónők, akkor is.

Cseh Tamás dalai már Szegeden, a JATE Klubban hullámoztak hozzám. Mondta az éneket, igazából nem dalolta. Bár sosem kérdezhettem meg, de Mária néninek, ha nem is ott, akkor, de bizonyára tetszhetett előadása. Hiszen Ő, a művész mindig leülhetett, nem kellett felkiáltójelként állnia sohasem. Ült a székén, s jellegzetes énekmondó stílusában lebegtette verseit, pengette gitárját.

Hangja így futott össze a Kölcsey versével. A mára már zajoktól óvakodó fülemben, mélázó agyamban.

Mária néni, az én kultúrám szülője, általam is a végtelenbe szilárdítja kő kövön óra szikláit. Kölcseyt és Cseh Tamást.

Írásom apropóját egy fórum bejegyzés adta. Az ujbuda.hu-n. Nos, erre én így reagáltam:

Élt a Duna-Tisza közén egy szegény ember. Öt fia született, Nemszavazó, Lajcsi, Karcsi, Fercsi és Benjámin. Feleségit s a gyermekeket erősen szerette. Éjjel-nappal dolgozott családjára, csak nekik élt, amíg meg nem öregedett.
Nemszavazó, fiai legnagyobbika, ahogy kiserkent a bajusza, kiment a nyugati Németországba.
A fészekben maradt, a feleségen kívül, Lajcsi, Karcsi ,Fercsi és Benjámin, a legapróbb családtag.
A szegény embernek, egy kivételtől eltekintve, nem sok öröm jutott a fiai felől. Lajcsi nyakra-főre kölcsönöket vett fel, s Karcsi, bár közgazdasági ismeretekkel bírt, még noszogatta is testvérét:
- Hamar, vegyed csak a devizahitelt, jobb, mint a forintos, kisebb a kamata. Ne félj, miénk a világ!
Karcsi, mert vezetésre volt elhívatva, mondhatni kiválasztva, írt a többi Duna s Tisza parti iskolástársainak is, különösen jogszabályokat, liberálisokat. Ilyesmiket, hogy „aki lop, csak megélhetésből teszi”, meg „minek magyarnak lenni? Jobb a világpolgárnak!”. S rengeteg könyvet adott ki, amely kizárólag az ő nézeteit taglalta. Szeretője, egy horvát Ágnes, kórházi szállítóként kereste a mindennapi profitot. Vécépapír, s gyógyszer helyett fali trezort vásárolt a betegeknek állami pénzből.
Fercsi pedig csúzlival lövöldözte pajtásainak szemét a suliban. Mert sok srácnak nem tetszett ám Karcsi és Ági erőszakossága. S kölcsönt sem szívesen adtak neki a grundon, pedig egyre noszogatta a pénzesebbjeit. Igaz, aztán kapott hitelt, de borzasztó hatalmas kamatra.
Egyszer csak az egész család eladósodott.
Így hát a legkisebb fiú, Benjámin elszegődött bojtárnak, hogy a család néha napján ehessen is valamit, éhen ne haljanak. Juhokat terelt, hímzett bekecsében titkon feszített. Szeretője is akadt, a minden vasárnap templomba járó jámbor Boriska.
Benjámin Lajcsit egyre fékezte:
- Te Lajos, a kölcsönt egyszer vissza kell ám adni. Nesze, itt van két krajcár, a mai fizetésem, hamar fizesd be az OTP-be, hadd legyen kisebb a tartozás!
Karcsi könyveit megpróbálta átírni. Alkotmánynak hívta az új füzeteket, amit gyártott, amivel megmagyarázta testvére téves eszményeit.
Fercsit sürgősen nevelőintézetbe adta, mert már közveszélyessé kezdett válni. Nemcsak szemeket lőtt ki, hanem még Benjáminról is terjeszteni kezdte, nem is Boriskát szereti, hanem Bendegúzt, a kocsmai súlyemelőt, s születése óta kirekesztő.
És akkor hazajött Nemszavazó a Rajna partjáról. Vett házakat, beteg anyját hamar kórházba szállíttatta. Adót is fizetett, persze csak a magáért. Megdöbbent a hazai helyzeten, anyját szidták a kórházban sógornőjének, Ágnesnek az emberei, a gyógyítás helyett. Amikor a kötszert is neki kellett vásárolnia, kitört.
- Miért nem disszidál innen minden ember? Ki merre lát. Huhh, te Benjámin, te sem vagy normális, szaladj nyugatnak, s délnek, hagyd el az országod! Hiszen te sem tudsz itt semmit sem tenni.
Ekkor Benjámin megfordult, szembe nézett Nemszavazóval, s ekként válaszolt.
- A nagyvilágon e kívül…
Felvette kalpagját, botját, s nekiindult a hegyoldalnak. Ott legeltek a birkák. Pénzt akart keresni, apjának, anyjának enni akart adni.
Henyélő, perlekedő, kivagyi testvérei pedig csak nézték, s nem értették.
Benjámin pedig éldegélt szüleivel s Boriskával, amíg meg nem halt.

(Gyula_bácsi)

Fagyosan hideg a péntek reggel, mikor elindulunk Kelenföldről. Szegedig, s azon túl is, a Maros völgyében, majd Szászsebesen, ahogyan Fogaras fennsíkján is, mindenütt letakarított, járható utak. Meghazudtolva az anyaországi híreket, videó jelentéseket, az extrém hidegekről, hó katasztrófákról, amelyekkel teletömik a délkeletre igyekvő turisták kobakját.

Estefelé a kökösi hídon túl kissé formálódik a kép. A méteres hókupacokkal szegélyezett dálnoki országút már jelzi, erre a tél, amint a medve, nem játék. Kézdihez közeledve duplázódnak a mínuszok is.

Karatnai úti célunkon a gazda már elhányta a havat az udvar nagy részéről, így jut beálló a kocsinak. Vidám gyermekek nevetése és kifogyhatatlan témák árja hömpölyöghet éjfélig.

A szombat reggel a Bálványoson talál. Magyar, székely és román böllérek irányításával rendeződik a hagyományos disznóvágás versenye. Józon, a torjai cigány két társával húzza a talpalávalót.

S a vasárnap. Ahogyan ezer éve szokás, itt a templomban elkülönülten hallgatják az igét a lányok-asszonyok, a vének, férfiak és legények. Nekem két munkáskezű atyafi közé kerül hely. Nézem az összekulcsolt ujjakat. Követem a teli tüdőből zengett éneket, s imát.

Hétfő reggel. Kis székelyek lába alatt frissen esett hó ropog. Háti iskolatáskájukkal, melegen felöltözve, sapkásan, igyekeznek. Várja őket a suli, ahogyan minket is a munkahely, úgy nyolcszáz kilométerrel arrébb.

Hazafele még tudomásomra jut, hogy a héten az erdélyi papok testületileg teszik le magyar állampolgársági esküjüket Bukarestben. Ők, s a csíki hokisok, akik a román fővárosban tönkre vernek minden csapatot, s hetykén fújják a székely himnuszt, lám, érezhetően egy teremtő gyermekei.

Este érkezünk haza. Csomagtartónkból előkerül a zsák pityóka, alma, és szívünkkel érkezik a hit, a remény, és a szeretet.Budapesten tavaszira fordul az idő.

Köztünk élt. Kelenföldön, a Rátz László utcában. Évei számát meghazudtolva lelkileg és szellemileg is frissen.

Ha meglátogattuk anekdotázott, érdekelték az országos események, kérdezett, tréfás megjegyzéseket fűzött a hírek által felkapott, szárnyaló személyek múltjához, de prózai jelenükhöz is.
Segített, hogy bepillantást nyerjünk egy tudós magyar életébe, a tudomány emberének hétköznapjaiba. Idős kora ellenére, a kora reggeli munka, az írás, alkotás és kutatás öröme mindennapjainak része volt.
Szerette a társaságot.
- Maradjanak még! - mondta utoljára is. Belekezdtünk egy újabb témába. Félóráig bezárólag, mert hosszabban már tényleg nem lett volna illendő. Még ittunk egy pohár bort, ő egy kis gyümölcslevet.
Az ajtó felé haladva megérintette zakómat.
- Finom anyag. - hajolt közelebb hozzám.
Feleségem elbúcsúzott feleségétől, barátom kezet rázott Professzor Úrral.
- Jöjjenek máskor is, olyan jó beszélgetni!
Így szólt, majd elköszöntünk.

Dr. Káldy-Nagy Gyula a török kor kutatója, professzor emeritus, Széchényi-díjas akadémikus nyolcvannégy évet élt. Október 31-én, hétfőn délelőtt 11 órakor a Magyar Szentek Templomában veszünk végső búcsút tőle.

V.Gy.

(Újbuda 2011. 10. 26.)

Kép: Professzor úr, s jómagam éppen ajánljuk a választók figyelmébe egy közös barátunkat. (2010)

Egyszer, mikor beszámoltam kedves plébánosomnak botlásaimról, így válaszolt:

-Tudod, mit mondott Jézus a keresztfán a jobb oldali latornak? Nem azt, hogy "menj a sunyiba", hanem, hogy még ma velem leszel a paradicsomban. Hát ezért, ne csüggedj, s imádkozz, hogy elkerüld a kísértéseket!

Tanári pályám kezdetén, az osztályteremben, de különösen a diákokkal való négyszemközti beszélgetések folyamán, számtalanszor utánoztam, próbáltam követni szeretett és rajongott papi pedagógus példaképem szófordulatait és stílusát. A felszínen ez valószínűleg sikerült is. Ellenben lelki mélységében, szerénységében, vagy cselekedeteiben megnyilvánuló természetességében biztosan nem.

Mint plébános, hamvazószerdán láttam őt utoljára.

-Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel.-Ezek voltak utolsó szavai hozzám, a bűnös lélekhez. A "porból lettél" után kis szünetet tartott, a szemembe nézett. Tömörülve álltunk ott a térdeplőn túl. És, csak nekem mondta. Nekem.

Tudom, miért. 

József atyát tegnap temettük. Nyolcvanegy évet élt közöttünk. Ma, vasárnap, odaát misézik.

Ő már por. "Voltam, ami vagy, leszel, ami vagyok."

(Neszmélyi József 1967-74. és 1976-2006. között Csillaghegy plébánosa. Nyugodjon békében.)

2011. 04. 03.

Rosenberg Margit nekem csak Margit volt.

A Lónyai utca 41-ben lakott. Az első emeleten, a túlsó körfolyosón. Szegényen és szerényen, a művelt és gondolkodó ember első valóságos és hiteles megformálójaként toppant be rajzolódó gyermekkoromba.

Hosszú, őszülő haját a néhány négyzetméternyi melegítő konyhából függönnyel leválasztott sarokban mosta egy fém vájlingban. Fürödni hozzánk járt át, hetente egyszer. Magas, szikár termete, kedves arca hosszú évtizedek óta követ. Szinte követeli, írjam le, miért is akartam feleségül venni. A hatvanas években, amikor ő már túl volt az ötvenen, én pedig éppen kinőttem a Mester utcai óvodából s beléptem a Bakáts téri iskolába. Első barátom volt.

A Körúton, egymás kezét fogva haladtunk. Fekete, fehér, igen, nem. Mit vettél a pénzemen? Ezt játszottuk. Aki a négy szó közül valamelyiket kimondta, az veszített. Ha néha nem figyelt, sokáig kellett kérdezgetnem:

-Margit, nem volt piros a ruhád, sem fekete?

-Hát, egyáltalán.

És ugye szeretnél egyet?

Lehet. - válaszolta.

Akkor persze tovább firtattam.

-Igen?

Észre vette kedvetlenségemet, s rávágta:

-Igen.

Boldog voltam, mert cserélhettünk, s most ő kérdezett, s én válaszoltam. De néhány futamodás után én is engedtem nyerni. Mert rájöttem, csak az az élmény, ha a másik is nyer a játékban, unalmas a folytonos nyerőállás.

Ahogy gyalogoltunk, elértünk a kedvenc órás kirakathoz. A Baross utca előtt, a Bányász Mozitól nem messze álltunk meg. A karórák, s ingák között egy ülő fekete kutya hívta fel magára a figyelmet. Kis iskoláskori olvasási készségemnek megfelelően kibetűztem a tussal szürke kartonlapra írt akkurátus szöveget.

-A kutya szeme a pontos időt mutatja.

S valóban. A kutyus egyik szeme az órákat, a másik a perceket jelezte. Apró fehér festékkel osztotta tizenkét részre az órásmester a baloldali szemet, s másként a jobb oldalit. Nagy találmány volt, mert tényleg le lehetett olvasni róla az aktuális időt. Percekig némán élveztük a látványt. Ma is megállnék ott, ha lenne kirakat, ha lenne kutyus...

Sétáltunk tovább, a Nyugati postája felé. Mindig Air Mail vinyetta  díszlett a piros fehér kék szegélyű halványkék borítékon, amit feladni vittünk. Amerikába íródott. Margit barátjához, egy férfi neve alatti címre. Egyszer meg is kérdeztem, ki ő. Nem emlékszem a válaszára. Anyám később elmondta, a név azt a személyt rejthette, akire Margit várt. Mindhalálig.

Sokáig nem tépelődtem a rejtvényen, mert a posta hatalmas hivatali terméből kijőve, pár lépéssel a pályaudvar várójába mentünk át. Az automatához. Kétféle üdítőt vásárolhatott ott a szomjazó utas, jelen esetben jómagam, aki nem is utasként dobtam a gép bendőjébe az érmét. Jaffa és málna. Hol volt akkor még a Fanta, pláne a Cola? A két forintost beleejtettem, nagy pénz volt - hiszen 1 forintért máshol gombóc fagyi is járt - s ömlött a hőn áhított pezsegő folyadék. A két decilitert majdnem mind megittam. A maradékot Margit.

Folytattuk utunkat, immáron hazafelé. Fekete, fehér után jött a szókezdő betűs játék, a barkóba, s sok-sok fejtörő és mesés szójáték.

Margittal élmény volt a kérdés-felelet, a bámészkodás. S hazaérve, a  szűk konyhában a pecsenyezsíros kenyér és a tea. Az enyhén fokhagymás szárnyas hús szaft, kis kenyérrel, s az édes, gyümölcsbefőttes tea. Egy szem cseresznye, meggy, ma is érzem, de azt az ízt senki sem tudja idevarázsolni.

Úgy hatodikos lehettem, elköltöztünk a Lónyaiból, messze Kelenföldre. De húsvétkor elvillamosoztam, hogy meglocsoljam Margitot. Ezidőtájt soha nem engedett be senkit. Pedig a fiúk a házban nagy reményeket fűztek  a locsolópénz gyűjtéséhez. Sokan több száz forintot is összegyűjthettek. Csöngethettek, az ajtó nem tárult ki előttük, csak előttem, félrehúzta kis konyhaablak vitrázs függönyét, s elfordította a zárban a kulcsot.

-Tudod, senkit sem engedek be. - Beszélgettünk. Végül, a locsolóvers elmondása után, kaptam húsz (!) forintot.

-Margit, tízet visszaadok, mert te szegény vagy.

Átölelt, megpuszilt.

-Szerbusz.

-Szia, Margit.

Utolsó találkozásunk volt. Szomorú szeretettel veszem ma is kezembe a kis ezüst keresztet, amit nős ember koromig ezüst nyakláncomon hordtam. Margittól kaptam. Tőle, aki hittanra is elvitt, ha Anyu megkérte, akit mégsem vettem el feleségül, akinek a sírjára kavicsot tennék, feketét, fehéret.