Cseh Tamás is ma lenne hetven éves. A magyar kultúra napján, Kölcsey halhatatlan remekműve, himnuszunk születésének évfordulóján.
A reformkori ódával egy kelenföldi iskolában ismerkedtem meg. Kerekes Mária néni tanította
Amikor bejött az osztályba, bármelyik időpontra esett is a magyar óra, az osztály feszes vigyázzban állt. Ha verset adott házi feladatnak, olyankor „kő kövön óra" volt". Így neveztük, gondolom, nem kell megmagyarázni, miért. Szóval szálfaegyenesen álltunk, Mária néni intett, s mi elkezdtük szavalni a verset. Járkálni kezdett, figyelte, ki mondja artikuláltan, hangosan. Ha igényeinek megfelelt a felelet, leülhettünk. Néhány perc múlva már csak egy-két diák állt. Ez hatodikban történt. Hetedik-nyolcadik osztályban már mindannyian fújtuk a verseket, eszünkbe nem jutott a bliccelés. Tíz percen belül mindenki ült.
Ezért tehát a Himnusz összes versszakát tudom, amint osztálytársaim is, ha mérnökök, ha hajóskapitányok, de ha lakatosok vagy varrónők, akkor is.
Cseh Tamás dalai már Szegeden, a JATE Klubban hullámoztak hozzám. Mondta az éneket, igazából nem dalolta. Bár sosem kérdezhettem meg, de Mária néninek, ha nem is ott, akkor, de bizonyára tetszhetett előadása. Hiszen Ő, a művész mindig leülhetett, nem kellett felkiáltójelként állnia sohasem. Ült a székén, s jellegzetes énekmondó stílusában lebegtette verseit, pengette gitárját.
Hangja így futott össze a Kölcsey versével. A mára már zajoktól óvakodó fülemben, mélázó agyamban.
Mária néni, az én kultúrám szülője, általam is a végtelenbe szilárdítja kő kövön óra szikláit. Kölcseyt és Cseh Tamást.
