- Élményekre építő tudásszerzés - Inkluzív pedagógia
A csillaghegyi iskola a Lehel utcában működött. Egyik oldalon a katolikus templom, vele szemben az iskola hirdette az igét. Hittanra a gyerekek a templomba jártak, pontosabban annak oldalsó szárnyába, amit nem államosítottak.
Egyszer gondoltam, átnézek hittanórára, vajon hogyan viselkednek legszörnyűbb magaviseletű tanulóim odaát. Megtehettem, hiszen Laci bácsit - az idős káplánt - jól ismertem. Tudtam róla, hogy egykor regnumos pap volt. A feloszlatott regnumosok a nehezen nevelhető, akkor még nem „három hásnak” titulált diákokkal foglalkoztak különösen kiemelkedő eredménnyel. Persze ezt az ötvenes évekbeli hatalom nem nézte jó szemmel. Laci bácsi többet volt börtönben, mint a szószéken, bűne az volt a kommunisták tudatalattija szerint, hogy kiváló pedagógus.
Beosonva, a teremben mit látok? Az átlag 2,5 magaviseletű fiúk, mert csak fiúk voltak, ültek a padban, s hallgatták Hevesi Peti felolvasását a Winnetouból. Péter egyébként épp aznap ejtett fejmagasságból egy 5 kg-os öntöttvas súlyt Rózsi néni rajzóráján a festékesvödörbe. A súly az órai vízuális „belállítás” szerepét töltötte be.
Figyelek, s hallom, ahogy a Nagy indiánkönyv kiemelkedő alakját, Old Shatterhandot méltatják, mennyire is volt hű fegyvertársához, és barátságos az elnyomott indiánokkal.
A hittanóra után mindegyik fiú mehetett egy kört Laci bácsi kismotorjával az igen csekély forgalmú Lehel utcában.
Ekkor, tehát a nyolcvanas évek elején kezdtem érteni mi is az az élményekre építő tudásszerzés.
2. Egy karácsonyhoz köthető sztori
Szintén a csillaghegyi iskolában történt. Borika egészen kislány volt még, kirándulásokra, táborba mindig magunkkal vittük.
Szavam járása volt az osztályban, mikor valamilyen „alig használt” tollat, kissé repedt vonalzót, vagy megrágott radírt találtam, s nem jelentkezett a tulajdonos, hogy na jó, akkor elteszem, s jó lesz Borikának. (Ma is egyébként az infó terem asztalán gyűlnek az ilyen relikviák.)
Osztályomban volt jónéhány, enyhén szólva mozgékony fiú. Szünetbéli helyváltoztatásuk időnként lambériák leválását, szekrényajtók lazulását, olykor a fali táblák földrajzi helyzetének elmozdulását eredményezték.
A nyolcvanas években nem támogatta az állami nevelés az adventi gyertyagyújtást, kis ajándékok elhelyezését a tanulói padokon, tanári asztalokon karácsony előtt, s így csak szőr mentén lehetett utalni a decemberi várakozás lelki jellegére.
Mondtam is diákjaimnak, ha meg szeretnének valamivel lepni, akkor az csak valamilyen lélekemelő jó cselekedet lehet.
December közepén kopogtat a tanári ajtaján Tamás és Karcsi, az előzekben felvázolt tanulói kör két oszlopos tagja, s hívnának be az osztályterembe, ha nézném, szépen pótolták lambéria folytonossági hiányait, zárhatóvá tették a szekrényt, s a cserépkályha mögül is kiszedték az aznapi szemetet.
Megköszöntem az adventi szuvenírt, kezet fogtam velük. Mire Tamás egy több hetes, élettelen kakaós zacskót nyújtva felém megszólalt:
- Gyula bácsi! Ezt a szekrény tetejéről szedtük le. Senki nem jelentkezett érte. Jó lesz Borikának.
3. Az egészségügy lehetőségei jobban behatároltak, mint a nevelésé
Huszonkét éves koromban egy súlyos autóbaleset után intenzív osztályra kerültem. Nem tudom másnap, vagy harmadnap, mikor visszanyertem némileg tudatomat, kinyitottam a szemem. Láttam a körülöttem a pittyegő műszereket, a dróton felfüggesztett lábamat, s persze megállapítottam maródi helyzetemet. Egyébként nem emlékeztem semmire, azóta sem tudom, a baleset hogyan történt. (Ez a retrográd amnézia.)
S akkor fölém hajolt egy fehér ruhás, barátságos orvos, akiről később kiderült, hogy az ország legjobb sebészei mellett ő az intenzív osztályvezetője, Ligeti főorvos.
Halkan megszólaltam.
- Doktor úr! Tessék mondani, ha meggyógyulok, hülye leszek?
Mire ő:
- Miért, Gyula, azelőtt hülye volt? Mert itt jobb nem lesz.
Hát, így váltam én tanárrá.
